A múlt és a jelen fegyvere
A tonfa egyszerűséget sugall, mégis mikor az ember elkezdi elsajátítani az alaptechnikákat, tanulmányozni magát az eszközt, s elkezd fejlődni vele, rájön, hogy a nyers erőt megszelídíteni csak egy feladat a sok közül, melyek jellemzik a tonfával való gyakorlást. Egy nálam nagyobb erőt kézben tartani és megszelídíteni felelősséggel jár, melyhez alázat, határozottság és fegyelem szükséges.
A sújtó és a becsapódó technikák segítenek jobban megérteni és megtanulni a helyes csípőhasználatot, sőt az egész test mozgását, hogy egy adott mozdulat miként lehet a leghatékonyabb, hogy miként van hatással egész testünk az adott technika kivitelezésére. Az alázat annyit tesz, hogy fejet hajtok a tonfa képviselte erő előtt.
Ha a harcművészet szót veszem alapul, két szóból tevődik össze: harc és művészet.
Mit jelent ez?
Azt, hogy művészi szintre emelem a harci tudásomat, illetve sokkal inkább azt, hogy a technikák gyakorlását ugyan művészi szintre lehet juttatni mindenféle szellemiség nélkül, a harcművészet lényege, hogy túlmutasson a harcon, túlmutasson a másik ember legyőzésén, egy olyan pluszt adjon a gyakorlója által a világnak és/vagy a gyakorlójának, mint ahogy a művészetek teszik. A harcművészet egy új látásmódot, egy új szemléletet biztosít a harcművésznek, mint, ahogy annak is, aki néz egy harcművészt gyakorlás közben. Ehhez önismeretre van szükség, ezért a harcművész ismeri önmagát és ura tetteinek, cselekedeteinek minden egyes pillanatban.
A „fejet hajtok a tonfa képviselte erő előtt”, azt jelenti, hogy mikor lesújtok a tonfával, az ellenfelem fizikai teste helyett a belső konfliktusaimra, kételyeimre sújtok le. Ahogy a rendőrök tömegek oszlatására használják a tonfát, úgy a harcművész a kételyei eloszlatására, a megszerzett tudásában való hit megerősítésére használja azt.
